HÉTKÖZNAPI TALÁLKOZÁSOK  

 

Kezdőlap

Örvendj népem

TŰZ

Koncertek

Kurzusok

Adonaj

e-mail

Mindég gyermeki csodálkozással nézem a tűzijátékokat... felmelengeti szívemet a látvány, amikor az éj sötétjében felvillannak a színpompás tűzgolyók. Egy-egy felvillanás emléke napokig, talán évekig is a bensőmben - bensőnkben marad (remélem nem vagyok ezzel egyedül...), jó visszagondolni rá.

Arra gondoltam legyen ez a HÉTKÖZNAPI TALÁLKOZÁSOK oldal is egy ilyen "élmény". Osszuk meg azokat a tapasztalatainkat, élményeinket, amiket Isten cselekszik az életünkben. Ez lehet, hogy csak egy pillanati tapasztalás, ami pár napra lendületet ad, s másnak is adhat, ha megosztod, de lehet egy olyan élmény is, amely egész életre megváltoztatta az életedet. Legyen a tanúságtételed egy fénysugár létünk egén! Legyen a tanúságtételed egy gyönyörű tűzijáték Isten cselekvésének égboltján!

Megköszönöm mindenkinek, aki meri vállalni és megvallani azt, amit Jézus tett az életében és megírja e-mail-ben tapasztalatát!

Ne feledd el Jézus szavát:

AMIT FÜLBE SÚGVA HALLOTOK, AZT A HÁZTETŐKRŐL HIRDESSÉTEK! Mt 10,27b

© adonaj    

TARTALOM

Az elveszett bárány - Dezső Péter írása

 

Isten gondoskodása - Robi atya tanúságtétele

 

Jézus meggyógyított - Domorád Ankica tanúságtétele

 

Isten lehajol és felemel - Szabó Andrea, Mohol

 

anúságtétel Isten szabadításáról - Dezső Márta, Apatin

 

Megtérésem története - Mészáros Csaba, Mohol

 

 

 

Karácsonyi ajándék - Gulics Rózsa, Óbecse

 

 

 

 

EZ ITT A TE TANÚSÁGTÉTELED HELYE :o))

 

 
Karácsonyi ajándék
 
Édesapám egyetlen élő testvérének férje halt meg, és az ő temetésén voltam decemberden (2006) Pécsen. Nagynénémék a második világháború alatt menekültek ki Magyarországra, miután egyik gyermekük meghalt a bombázások következtében. Ők azóta - habár egyházilag megesküdtek - nem mentek templomba. Elszakadtak az Egyháztól. A 6 élő gyermekük közül, Feri náluk lakik. A pajzsmirigy betegségemet ott kezeltettem Pécsen 5 éven keresztül. (Nálunk Kamenicán félrekezeltek, és egy hónapon keresztül mérgeztek a gyógyszerekkel mivel nem tudták beállítani a megfelelő gyógyszer kombinációt.) Minden másfél hónapban egy-egy hétvégét nenáméknál töltöttem Pécsen.  Az öt év gyógykezelés nehéz volt a számomra. Évente felvettem a betegek kenetét, amikor éreztem, hogy nem tudom tovább így élni a mindennapjaimat. Gyógyszer, orvos, folyamatos vérvételek... elestem többször keresztem súlya alatt. A kenet után minden alkalommal lelki erőt kaptam, hogy továbbfolytassam. Újrakezdjem a betegségem vállalását.
Unokatestvérem Feri, aki csak meg volt keresztelve,  a nehézségekkel nem tudott szembenézi. Többször az alkoholban kereste a megoldást. Látogatásaim, a beszélgetések, a nyugalom és a béke a nehézségeimben azt a döntést érlelték meg benne, hogy az Egyházhoz kell fordulnia. 46 éves létére tanfolyamra kezdett járni, és megáldozott. Örömmel hívott fel, hogy elújságolja, mennyivel könnyebb a mindennapja mióta gyónni tud menni, és áldozik. A legnagyobb öröm és hála akkor töltött el, amikor elmesélte, hogy haldokló édesapjához a kórházba atyát hívott, akit ő el is fogadott. Temetése napján kellemes tavaszi idő volt annak ellenére, hogy december 22-ét írtunk. Mosolygott az ég. Nagynéném is meggyónt negyven pár év után, ugyanúgy mint a nagybácsim. A mennyben nagy volt az öröm, egy-egy megtérő bűnös miatt.
Meghatódok, amikor minderre gondolok. Látom azt amit az 5 év alatt nem láttam. Jó Atyánk kezében eszköz tudtam lenni ahhoz, hogy ő elveszett fiait megtalálja.
Ez a temetés, a veszítés fájdalma mellett, nyugalommal ajándékozott meg. Tudom, hogy nagybácsim hazaérkezett és most már boldog.
 
Gulics Rózsa,       
Óbece           
 


Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony? ... Iz 49,15

Mészáros Csaba megtérésének tanúságtétele

       Szerződés alapján(!) 1974-ben születtem, Moholon élek. Ateista családban nevelkedtem fel. 1984. januárjában meghalt a testvérem, Ottilia. Családom összeomlott, szüleim alkoholba menekültek. Én materialistaként nőttem fel. Isten létét tagadtam, ugyanakkor haragudtam rá, mert “elvette” testvéremet, és romba döntötte családomat. Egyre nagyobb anyagi és érzelmi bizonytalanságok közepette értem meg a középiskolás kort. A lázadó, kamasz éveimben a heavy-metal zene rajongójaként egyre mélyebbre süllyedtem a sátánimádás mocsarában, osztálytársaim csak “Sátánfióká”-nak neveztek.
        Egy reménytelen szerelmi csalódás után vergődtem 1992. Szilveszterén Tóthfaluba, hogy együtt újévezzek a karizmatikusokkal, akiket jópofa dilibogyóknak találtam...
1993. tavaszán, hogy önmagamnak bebizonyítsam, nem vagyok a sátán foglya elmentem a húsvéti
szentmisére. Túléltem. Nemsokára megismertem azt a lányt, Enikőt, aki ma a feleségem...
         A nyár folyamán történt, hogy házkutatásunk közepette rábukkantam arra a füzetre, amelyet a
testvérem írt nekem, és amely az én nevemre volt címezve. Arról az időszakról szólt, amely az ő halála után következett be az életemben. Félelmek, könnyek, kitörni vágyás... Ekkor megértettem, hogy van Valaki, aki mindent tud, és abban a pillanatban elhatároztam, hogy kereszténnyé leszek. Átadtam életemet Jézusnak, és másfél év múltán megkereszteltek. Isten gyermekévé lettem.
       Isten később meggyógyította gyermekkorom lelki sérüléseit. Egy szentségimádás során egy magzatot láttam az anyaméhben lebegni, amelyet egy kéz ölel körül (családomban 7 abortusz volt). Egy hang szólt hozzám: “Nézd mennyire szeretlek! Fogadd el magad!”, - más emberként álltam fel.
Ő az én Uram, az én Megváltóm, életem értelme és célja.
        Arra kérlek, gondold át életedet, van-e értelme egy ekkora Szeretet nélkül élni azt. Ha akarod az övé lehetsz, csak ajánld fel életedet Jézusnak, mint ahogyan azt szerelmesek teszik, egyszerű szavakkal, de mély értelemmel és visszavonhatatlanul! Kezdd el a Biblia olvasását, és keress egy keresztény közösséget, amelyben segíthetnek neked, hogy a krisztusi úton haladj.
    Légy áldott, és üdvözülj!    
Szeretettel: Möszi        

Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy! Zsolt 23,4a
 
Kedves Testvérek!
 
Szabó Andrea vagyok, az Emmánuel Közösséghez tartozom, egyébként, pedig kémiát tanítok kamaszoknak. Szeretném veletek megosztani a tapasztalataimat, egy hetemet és a hetet záró missziós képzés élményeit, hogyan tapasztaltam meg, hogy fontos vagyok az Istennek, hogy Ő képes a mélységből is felemelni és megújítani. Csupa apróság, kis leheletnyi csodák, amelyek bearanyozták a napjaimat, és megerősítésként kísérnek a hétköznapokban.
Abban az időszakban nagyon magam alatt voltam lelkileg, mondhatni, hogy a halál árnyékának völgyében jártam, s nagy öröm volt számomra megtapasztalni, hogy Isten hogyan bontotta ki számomra az Ő jelenlétének és szeretetének csodás élményét. Maga a lelkigyakorlat, már a hét közepén elindult bennem. Egész napos szentségimádás volt a templomunkban (Szent György, Mohol). Van beiktatva csendes rész is. Ezt a  karizmatikus csoport vezeti (amennyire a csendet vezetni lehet).
A szentségimádás után eszembe jutott, amit Magnolia nővér mondott a kaposvári Emmánuel táboron: kettő órát van naponta a szentség előtt, az elsőben kiüresedik, a másodikban töltekezik. Pont ezt tapasztaltam meg, az az órahossza, amit Isten előtt töltöttem arra volt elég, hogy kiüresedjek és lecsituljak. Ha töltekezni, úgy érzem, nem is volt elég időm, nagyon jó volt letenni a terheket, és Istenre s a Szentlélekre nyitott szívvel lépni ki a minden napok forgatagába. Este egészen más íze lett így a dicsőítésnek. Aznap én állítottam össze az énekeket a dicsőítéshez, s én választhattam ki a szentírási részt is (Minden héten más készíti. Megvan az éves beosztás, azért, hogy jobban a magunkénak érezzük, és ez által is szolgáljuk egymást.) Mivel nyitott voltam Isten szavára, szólt az Isten. (Az hogy, hogyan érzem magam, sokban függ attól, hogyan készülök fel rá, mennyire vagyok nyitott, s mennyire tudom magam kiüresíteni). A dicsőítés fő élménye számomra az volt, hogy lélekben táncoltam az Úrral, sokan voltunk és körtáncot lejtettünk és örvendeztünk. Szabadnak éreztem magam, és nagyon boldognak, és csak az Istenének. Teljes Istenhez tartozást éltem meg. Ez kicsit olyan, mint egy látomás, csak érzem is, hallom a zenét, látom a táncot, és érzem a lépéseket, meg a légkört.
Mivel az utóbbi időben a minden napok rohanásában sok dolog értelmét vesztette, és terhes lett a számomra, ezen is átsegített az Úr és csodálatosan intézte a dolgokat. Csütörtökön eljutottam a KÉK előadására. A téma az Élet és a Halál, az egész Teréz anya himnuszával zárult.
 
Kalkuttai Teréz Anya:
 
                   HIMNUSZ AZ ÉLETHEZ
 
Az élet egyetlen esély, vedd hát komolyan!
Szépség az élet, csodáld meg!
Boldogság az élet, ízleld meg!
Álom az élet, tedd valósággá!
Kihívás az élet, fogadd el!
Kötelesség az élet, hát teljesítsd!
Játék az élet, hát játszd!
Érték az élet, vigyázz rá!
Vagyon az élet, használd fel!
Szeretet az élet, add oda magad!
Titok az élet, fejtsd meg!
Ígéret az élet, teljesítsd!
Szomorúság az élet, győzd le!
Dal az élet, hát énekeld!
Küzdelem az élet, hát harcold meg!
Kaland az élet, hát vállald!
Jutalom az élet, érdemeld ki!
Élet az Élet, hát védelmezd!
  
Szép kis feladat, minden esetre értünk van az élet, és nem mi vagyunk az életért. Azaz ajándékba kaptuk az életet, igen az Élet ajándék, amire igent kell mondani, ki kell bontani, és játszani kell vele, és az ajándékozónak kell megköszönni, hálát adni. Ajándékot önmagáért kap az ember, nem, mert kiérdemelte. Ezen a himnuszon keresztül ajándékozta vissza Isten számomra az élet, a harc, a szenvedés értelmét, amit a világ kiölt és időről időre megpróbál kiölni belőlem. De nem csak ezt kaptam vissza, hanem a reményt és az erőt is a további harcokhoz.
Elérkezett a péntek délután. Vegyes érzésekkel mentem a hétvégére Tóthfaluba*, de volt bennem egy bizonyosság, hogy ott a helyem, fontos vagyok és értékes.
Az előadásokban a misszióról volt szó. Pápai enciklikákból, Bibliából, hogyan mikor, kinek, mit, miért, kikkel,... Feltöltött és vágyat adott, hogy képességeim szerint hirdessem én is Jézus örömhírét.
Mi maradt meg bennem a lelkigyakorlat után, és az egész hét után? Béke, öröm, boldogság, az érzés, hogy Isten elfogad és szeret, gyógyít és gondoskodik rólam. Egy vágy van bennem, hogy az Isten jelen legyen az életemben, mindig. S persze a testvéri szeretet megtapasztalása. Olyan jó lenne, ha ezt minden ember átélhetné.

Szeretettel: Andi       

      * a Tóthfalusi missziós képzésről ide kattintva olvashatsz beszámoló(ka)t!


Amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem! Róm 5,20b
- tanúságtétel Isten hogyan szabadított meg és hogyan formálta át az életemet
 
Már kisgyermekkoromban ismertem Mennyei Atyánkat. Sokat voltam magam, s a magányomban, éreztem, hogy nem vagyok egyedül; vele beszélgettem, éreztem, hogy mindig velem van és megóv hatalmas karjával.
Serdülőkorban sajnos én is, mint sokan, elfordultam Tőle, az Ő közelségétől. Drogos társaságba keveredtem; ittam, cigiztem, de Ő ott is megóvott kezével; nem engedte, hogy bármi bajom essék. Jógáztam, hipnózissal, ezoterikával foglalkoztam, jósnőhöz jártam. Később még jobban süllyedtem lefelé... A határon alkoholt, naftát és cigarettát csempésztem (csaltam, hazudtam). Jól kerestem, de lassan rabja lettem a pénznek és arra döbbentem rá, hogy eltávolodtam férjemtől, gyermekeitől és Istentől is. Mindig ideges voltam, elégedetlen, beteg; migrénjeim voltak, lelkiismeretem vádolt; állandóan gyónni jártam, de újból visszaestem a bűnbe. Egyszerűen már nem tudtam szabadulni a rabságból, de Isten ennek ellenére is óvott, vigyázott rám (nem kerültem börtönbe). Isten biztosan gondolta egy idő után, hogy elég lesz már, és magához ragadott, de ezt nekem is akarnom kelletett.
Két évvel ezelőtt, 2004-ben, a mostani imacsoport két tagja mondta, hogy valami "Örvendj népem" lesz Adán. Azt sem tudtam pontosan, hogy mi ez, de mondták, hogy lesz koncert, így gondoltam elmegyek. Minél jobban közeledett az időpont, annál jobban éreztem szívemben, hogy mennem kell, ott a helyem, engem Isten hív, és én igent mondtam. Sok akadályt legyőzve (férjem alig engedett el, a munkahelyemen megbízást kaptam, nem volt mivel eljutnom Adára...) végül is sikerült eljutnom.
         Mikor az előadás vége felé a tanító a mikrofonba bemondta, hogy álljon fel az, aki úgy érzi, hogy Isten őt ma meghívta, neki szól a meghívás; én egyből felálltam. Ki kellett menni! Az volt a szörnyű, hogy én egyedül indultam el,  annak ellenére, hogy a  többiek ülve maradtak. Eldöntöttem, ha kell, én akár a mikrofonba meg fogok gyónni. Amikor kiértem és hátranéztem, láttam, hogy azért 10-20 ember szállingózik a színpad felé. Szerencsére nem kellett a mikrofonba beszélnem, de ott kint megvallottuk közösen, hogy Jézus Krisztus az Urunk, és hogy Őt választjuk. Először életemben éreztem bűneimnek igazi súlyát... Egyszerre csak elkezdetek folyni a könnyeim. Nem tudtam mi történik velem, mert életemben ez idáig nem igen sírtam. Szomorú, de az édesanyám temetésén sem csordult könnycsepp a szememből. A lelkemben éreztem, hogy megérint a Szentlélek. Ezután pedig egy olyan öröm töltött el, ami nem evilági, hanem valami mennyei, mintha részeg lettem volna. Igen részeg is lettem a Szentlélektől. Össze-vissza ugráltam, mindenkit meg akartam ölelni, sok embert át is öleltem. Mindenkinek beszéltem; dicsértem az Urat. A szívemben pedig fellobbant a láng, a láng ami ma is ég. Köszönöm Jézusom!
Amikor hazaértem minden ismerősömnek, szomszédomnak, munkatársaimnak elmeséltem micsoda mennyei örömöt érzek a szívemben, és akarnak-e ők is ilyet érezni. Azóta egészen megváltozott az életem, megváltoztam én is. Jézus megváltoztathat téged is, csak hagyni kell. Beengedni a szívünkbe. Mindezt akarni kell; megszabadulni láncainktól, rabságunkból. Ez nem könnyű, de egy döntés amit szívből kell akarni. Nincs középút, hogy egy kicsit hagyok régi szokásaimból, életemből. Eldöntöttem, hogy nem fogok többet feketézni - de miből fogtok akkor megélni? Ez volt a nagy kérdés. Nehéz volt családomnak elmondanom a döntésemet. Hogy fogják majd fogadni? Istent hívtam segítségül, és Ő segítetett is. Férjem csoda módra helyeselte, és gyerekeim is. A legkisebb gyermekem azt mondta: ”Ne aggódj mama, Jézus majd segít!” Így is volt, én mindent Istenre bíztam. Az egész életemet, a gyermekeim jövőjét; mindent Jézusnak adtam át. Ezentúl is élünk és valahogy mindig van pénzünk; Isten valóban gondoskodik rólunk, csak rá kell hagyatkoznunk teljesen.
Kezdtem észrevenni, hogy nem tudom elviselni a TV-t (a sok gyilkosságot, hazugságot, sorozatokat, rémhíreket amit idáig szerettem nézni). Olyan társaságban sem kívánkoztam többet, ahol csak a pénzről, az elégedetlenségről, irigységről, csúnya viccekről beszéltek. Nem bírtam elviselni, ha valaki káromkodott. Észrevettem, hogy a Szentlélek formál. És el kell mondjam azt is, hogy Jézus Urunk az egyedüli szabadítónk. Megszabadított a cigaretta rabságától. 22 évig szívtam. Egyedül nem tudtam leszokni. Egy este imában, szívből elhatároztam, hogy le szeretnék szokni, és kértem a mennyei Apukánkat, hogy segítsen, mert csak Ő tud nekem segíteni. Másnap reggeltől én már nem dohányzom, immár két éve. Dicsőség az Úrnak. Mintha soha életemben nem cigiztem volna. Nem voltak mellékhatások; idegesség, éhség stb. Megszabadított a testem bálványozásától és a vásárlás rabságától is. Régen a külsőm is teljesen más volt, feszes nadrágban, blúzokban, bőrcuccokban jártam; egy kiló festékkel az arcomon, nem ismernétek meg. Többet nem megyek be mindenféle boltba, és nem vásárolok össze-vissza divatos dolgokat. Mióta szakítottam a bűnnel nem fáj többet a fejem, nincsenek migrénjeim, sem gerincfájdalmaim. Az édesapámmal való kapcsolatom is megváltozott. A fiammal, akivel évekig nem tudtunk beszélgetni most reggelig beszélgetünk. Csodálatos az Isten, mert mindhárom gyermekem megtért, hatalmas hitet ajándékozott nekik.
Testvérem, ha velem ezt megtette Isten, veled is megteszi, csak hinned kell és kérni Őt. Ő alig várja, hogy hozzá forduljunk.
Megköszönöm az Úrnak, hogy megmentett a halál rabságából, megszabadított, felkent és feladatokat bízott rám. Áldott legyen Szent neve! Áldott legyen Jézus Krisztus, aki eltölt szeretetével, áldott legyen a Szentlélek, aki erővel és hatalommal tölt el minket! Ámen.

Dezső Márta, Apatin           


Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek. Lk 6,38
 
Kedves Testvérek!
 
A fenti Igével kapcsolatban szeretnék veletek megosztani egy tapasztalatot Isten gondoskodásáról és hűségéről!
Általában pénteken és szombaton én szoktam a plébániai irodában a hívekkel foglalkozni. Ilyenkor is, a többi naphoz hasonlóan sok ember jön be különböző ügyekkel, problémákkal.
Egyik szombati napon történt meg velem az alábbi eset: félve jött be egy asszonyság az irodába. Még soha nem láttam őt a templomban, és hát előre sejtettem, hogy kéregetni fog. Amikor mondta a problémáját, kérését, igyekeztem türelmesen végig hallgatni. Ahogy hallgattam közben megesett a szívem rajta és valamennyi pénzt adtam a kezébe. Mint ahogy ilyenkor szokás hálálkodott , és Isten áldását kérte rám!
Lehet, hogy nem is gondolta komolyan a szavait, de ez az áldás, amit Istentől kért rám még aznap  megtapasztalható lett számomra!
Egy-két óra múlva jött egy másik ember. Amikor elintéztük azt, amiért jött, szinte félve kérdezte tőlem, hogy nem sért-e meg vele, ha megajándékoz egy ruházati cikkel? Erre elmosolyodtam és valahogy tudtam belülről, hogy ez Isten válasza az én korábbi csekély szeretet-cselekedetemre, amit a kéregető asszonynak tettem. Éreztem, hogy Isten most sokkal nagyobb szeretettel és áldással fog megajándékozni! Nyugodtan és örömmel mondtam az asszonynak, hogy nagyon örülök ennek a kis kedvességnek!
Amikor ez az eset megtörtént velem, nagyon elgondolkodtatott, hogy milyen nagy az Isten szeretete és jósága, és ha mi is igyekszünk felebarátunkat szeretni, Isten egyre inkább megmutatja az Ő végtelen nagy szeretetét. Öröm volt számomra megtapasztalni ezt a csodálatos Isteni szeretetet és az Ige cselekvését így látványosan!!!

Figyeljünk oda a hétköznapjainkban azokra a lehetőségekre, mikor Istennek szolgálhatunk a felebarátunkon keresztül, mert lehet, hogy Isten így egyre nagyobb áldásban akar részesíteni mindannyiunkat!
Dicsőség az Úrnak!         
Robi atyus             
 

Az elveszett bárány

- Dezső Péter írása a "megtalálásáról"

 

Bemutatkozom: Bárányka vagyok. Épp oly egyedi és különleges mint az összes többi testvérem. Nem tudom mások hogy vannak vele, de szerintem a világ legszebb táján lakunk. Minden reggel korán kelek, hogy megtekinthessem a napfelkeltét. Az új nap kezdete mindig a legszebb. Kedvencem, mikor a felkelő nap első sugarai szétáradnak, felmelegítik és felébresztik a tájat. Ezután a többiekkel a rétre megyünk reggelizni. Ez a legpompásabb rét amit csak ismerek. Itt nő a legpompásabb és legfinomabb fű, itt élnek a legcsodálatosabb pillangók és itt fúj leglágyabban a frissítő szellő. A rét szélén egy kis patak csordogál. A vize mindig friss, tiszta és átlátszó. Akit csak tudok ehhez a patakhoz jár a szomját oltani. A víz csobogásának megnyugtató hangjánál legédesebb a délutáni pihenés.

Már említettem hogy sokan élünk itt testvéreimmel. Mindenkit ismerek és mindenki a barátom. Társaimmal gyakran játszadozunk és szaladgálunk önfeledten és örömittasan, ahogy e tájon mindenki. Nagyon szeretjük egymást, s ez így is van jól. De el kell mondanom, hogy minket még valaki szeret: a gazdánk. A mi gazdánk a legjobb pásztor a világon. Bármennyien is vagyunk, mindegyikünket külön külön ismer és egyformán szeret. Mindig mindenkihez van egy jó szava vagy egy kedves mosolya.

Reggelente Ő enged minket ki a karámból. Elvezet a rétre és egész nap velünk van. Beszélget és játszik velünk. Estefelé ismét összegyűjt minket és hazakísér a karámig. Lefekvés előtt minden egyes alkalommal megszámlál bennünket, gyapjúnkat megtisztítja, ha bogáncs ment bele a legnagyobb odafigyeléssel és gyengédséggel veszi ki. Éjszakára bezárja a karán ajtaját, mi pedig gondtalanul hajthatjuk  nyugovóra a fejünket, mert tudjuk hogy Ő őrködik álmaink felett.

A rétünk túlsó végén állítólag van egy szakadék. Nem túl nagy éppen, hogy át lehet ugrani. Hogy mi található a másik felén azt csak kevesen tudják, de ők mindig óva intenek attól a helytől. Nem is szoktunk olyan messzire elcsászkálni a nyájtól, s ha valaki mégis, Pásztorunk azonnal utána megy és legtöbbször még idejében visszafordítja. Ennek ellenére, vannak olyanok is akik nem térnek vissza többé. Nem tudom mi történt velük, de nagyon hiányoznak (hisz valamennyien a barátaim voltak), és Pásztorunk arca is olykor gondterhelté válik, ha a távolba tekint, vagy ha az esti számlálásnál hiányzik valaki közülünk.

Egy szép napon nem is tudom miért talán kíváncsiságból vagy talán mert úgy gondoltam, hogy az élet a túloldalon sem lehet olyan rossz, ha ennyien nem tértek vissza közülünk. Elindultam hát én is úgymond világot látni.

Mikor a szakadékhoz értem, láttam hogy minden úgy van ahogy mesélték. A szakadék nem volt nagy, könnyen át lehetett ugrani. a TÁVOLBAN HEGYEKET LÁTTAM és semmi sem tűnt szörnyűségesnek. Vonzott a kalandvágy és a kíváncsiság, s mivel nem volt ott Pásztorom, hogy visszatartson, gondolkozás nélkül ugrottam. Elvégre mit veszíthetek ha csak átruccanok egy kicsit, gondoltam magamban. Ha nem tetszik odaát, legfeljebb majd visszajövök.

Amint átugrottam, hideg szél csapott meg. A világ itt kicsit más volt mint amihez én hozzászoktam. Valahogy sokkal szürkébb volt itt minden: hiányzott a tájból a jókedv, a madárcsicsergés, a pillangók vidám játéka. Mégis minderre ügyet sem vetve indultam a hegyes vidék felé. Már egy jó ideje bandukoltam és furcsállani kezdem hogy még senkivel sem találkoztam. Lassan kezdtem magányosnak érezni magam. Egy eddig ismeretlen, új érzés kezdett elhatalmasodni rajtam. Azt hiszem féltem. Nem egy meghatározott dologtól, hanem csak úgy önmagában. Féltem.

Bizony már kezdtem elfáradni, mikor megerősödött a szél. Kopár vidékre érkeztem. A talaj kemény volt, sziklás és nehezen járható. A megszokott édes fű helyett csak szúrós és keserű növényeket találtam. Balszerencsémre az időjárás is csak egyre romlott, a szél közben orkán erejűre váltott és mind e mellett vihar volt készülőben. Így éhesen, fáradtan, elcsigázva és magányosan ültem a puszta közepén egy nagy vihar előtt. Kétségbeesésemben otthonomra és hiányzó pajtásaimra gondoltam szerető Gazdámra aki már biztos aggódik értem. Már szívesen fordultam volna vissza, de ez korántsem volt olyan egyszerű mint ahogyan az elején gondoltam. Már túl fáradt voltam és elcsigázott. Valójában ekkor döbbentem rá arra a tényre, hogy elvesztem. Nincs senki a közelben aki segíthetne rajtam. Jaj mi lesz velem. Úgy vágyakoztam haza, meleg otthonomba, szerető pajtásaim közé. Bántam már meggondolatlanságomat.

Eleredt az eső. A bundám teljesen átázott és fázni kezdtem. És ekkor csodák csodájára a semmiből bárányok jelentek meg. Ők voltak azok, az egykori barátaim. De már csak árnyékuk voltak egykori önmaguknak. Soványak, piszkosak, mocskosak voltak. Az itteni élet megváltoztatta őket, kedvük, vidámságuk elszállt. Szomorúak, morcosak és mérgesek voltak. Szúrós tekintetük rám meredt, amiből már kihalt minden remény. De nem ez a látvány volt a legszörnyűbb. A legfájóbb az a tény volt, hogy nem ismertek meg. Az én drága, kedves barátaim (akikkel azelőtt annyit játszottam és akik úgy hiányoztak) nem ismertek fel. Szóba sem akartak állni velem, s amikor elmeséltem történetemet, gúnyos kacaj tört elő szívük mélyéből. Segítségnyújtás és vigasztalás helyett megvetettek és kinevettek. Mikor pedig a Pásztorunkról kezdtem mesélni, hogy talán bégetnünk kellene, együtt s így biztosan meghallja és értünk jön, nos akkor végleg faképnél hagytak. Ez fájt a legjobban. A kedves barátaim, akiket valaha ismertem már nem voltak ugyanazok mint régen. Ők is akár csak én, elvesztek, és nem találják a visszautat. Félelmük és kétségbeesésük önzőkké és kőszívűekké formálta át őket. Már nem törődtek egymással, már nem ismerték egymást. Magányosan és önzően próbáltak csak túlélni valamit, talán önmagukat.

Így maradtam magamra szívemben szomorúsággal és bánattal. A rossz idő már nem zavart annyira, mert kezdtem belátni azt, hogy én magam választottam utamat. Kalandot akartam, hát megkaptam., nincs jogom a panaszra. A reményt viszont mégsem adtam fel. Semmiképpen sem akartam olyan együgyűvé válni mint a többiek akiket láttam. Szívemben még mindig ott élt Pásztorom és a többi kedves barátom emléke. Sóvárogva, szinte ösztönösen bégetni kezdtem. És bégettem egyfolytában szívem legmélyéről s bánatos bégetésem visszhangozva töltötte be a keserű és egyhangú tájat.

Sokáig kiabálhattam, mígnem körülöttem sötét árnyakat véltem felfedezni. Mozgásuk hangtalan és ijesztő volt. Úgy éreztem veszélyt jelentenek rám, s megint úrrá lett rajtam az a különös érzés amit úgy hívnak hogy félelem. Meglehet hogy épp bégetésem csalta őket felém, de én csak azért is még erősebben kezdtem kiabálni.  Minden erőmből és szívem legmélyéből bégettem, amikor is csoda történt. A távolban Pásztorom alakjának körvonalait véltem felfedezni. S valóban Ő volt az. Értem jött, hogy megmentsen. A jó Pásztor eljött, hogy megkeresse elveszett bárányát. Felemelt, magához szorított és szelíd hangjával nyugtatott. Ez a találkozás volt életem egyik legboldogabb pillanata. Elmondhatatlanul örültem Gazdámnak, és az öröm kölcsönös volt. Pásztorom annyira szeretett, hogy eljött értem, hogy megmentsen engem a hűtlen kis csavargó bárányt. Valahol a szívem mélyén mégis tudtam, hogy nem talált volna meg, ha nem bégetek olyan hangosan és kitartóan.

Ezután karjaiba vitt hazáig. Visszafelé az úton, ismét láttam egykori barátaimat. Hiába szóltam, szólítgattam őket, hogy bégessenek ők is, hisz itt a Pásztor aki őket is megmentené. De ők nem vettek észre. Nem akartak észre venni. Fejüket elfordították és alakjuk ismét szertefoszlott a homályban.

Otthon aztán volt örömujjongás. Testvéreim már nagyon aggódtak értem és majd ki csattantak az örömtől mikor ismét viszontláttak. Gazdám letisztította és megszárította a bundámat, majd friss vízzel és illatos szénával kínált.

Ez az én kis történetem amely kalandról, elveszésről és megmentésről szól. Azóta minden nap kiballagok a rétünk melletti árok szélére és onnan bégetek, reménykedvén hogy talán valamelyik elveszett testvérem meghallja hívó szavam és végre ő is hazatalál.

 

 

Jézus csodái az életemben

- Domorád Ankica tanúságtétele gyógyulásról, örömökről...

         Szeretnék tanúságot tenni Jézus Urunk hatalmas erejéről, dicsőségéről és azokról a csodákról, amelyeket az életemben cselekedett.
Húsz évvel ezelőtt nem voltam hívő, nem jártam templomba, még imádkozni se tudtam. Nem ismertem Jézust és az Ő hatalmas erejét.
1986-ban elkerültem egy lelkinapra. Azon a napon megismertem a Szűz Anya hangját, és azóta hiszek és hitem minden nap erősebb.
1989-ben kaptam ajándékba egy Mária szobrocskát és egy rózsafűzért. Ugyanazon a napon egy közlekedési balesetet szenvedtem, amelyben súlyosan megsérült a nyakcsigolyám, a vállcsontjaim pedig eltörtek. Az, hogy a balesetet túléltem és súlyos következményei sem lettek az életemre, az nem volt véletlen. Tudtam, hogy ezt valakinek köszönhetem, hogy valaki akkor mellettem volt és vigyázott rám. Attól a naptól kezdve kezdtem el rendszeresen imádkozni és templomba járni.
Rólam azt kell tudni, hogy soha nem jártam iskolába, még általánosba sem, így hát sem írni, sem olvasni sem tudtam. Istennek viszont semmi sem lehetetlen! Az Úr meghívott saját iskolájába, ugyanis az Ő segítségével tanultam meg írni és olvasni a Biblián keresztül. Mikor megvettem a Bibliámat szomorúan imádkoztam: „Uram, annyira szeretném olvasni Igédet, de egy szavat sem értek”. S ekkor hatalmas kegyelmet kaptam! Párszor kinyitottam a Bibliámat és csak néztem a betűket és egyszercsak elkezdtem olvasni! Jézus tanított meg mindenre, amit ma tudok! Számomra ez hatalmas ajándék volt, mert megérthettem a szavát.
Megtanultam imádkozni, de legfőképp a Szűzanya közbenjárásáért könyörögtem. Mária volt a közvetítőm és pártfogóm. A rózsafüzér imádkozása hatalmas erőt adott, s így tudtam átvészelni az élet viszontagságait, nehézségeit. Bármikor, ha gyengének éreztem magam Máriához imádkoztam és általa ismertem meg Krisztus Urunk szeretetét.
2005 októberében résztvettem egy három napos evangelizációs kurzuson, név szerint az Emmausz kurzuson. Ezen a kurzuson ismertem meg az élő Jézust, a gyógyító Jézust, aki minket annyira szeret! A balesetem óta vállaimban rendszeresen jelentkeztek reumás fájdalmak. Éjszakákat nem tudtam aludni, rengeteg orvosságot szedtem mindhiába. Ezen kívül 30 éve epeköveim is voltak. Rengeteget szenvedtem miattuk, fájdalmaim, görcseim hatalmasak voltak. Nagyon sokféle ételt nem ehettem, mert féltem a fájdalmaktól. Végül műtétre akartak küldeni, de nem mentem el, mert bíztam Istenben és az Ő gyógyító erejében, s az Emmausz kurzuson személyesen tapasztaltam meg ezt a hatalmas erőt. Szentmise előtt dicsőítettünk és hívtuk a Szentlelket. Szentmise közben úgy éreztem, mintha valaki megérintett volna. Körülnéztem, de nem volt ott senki. Ekkor sírás tört rám. Csak sírtam és sírtam, belülről pedig úgy éreztem, mintha szétrobbannék, mintha nyomná valami a felső testemet, mintha fulladnék. Ekkor egy asszony, aki a Szentlélek által érzi az Úr cselekvését több gyógyulást említett, majd azt mondta: „Jézus most azt gyógyítja, aki már régóta az epeköveitől szenved” – ekkor tudtam, hogy ez én vagyok. Azt az érzést, amit akkor tapasztaltam nem lehet leírni. Egyszerűen megízleltem Jézus szeretetét, azt hogy mennyire szeret engem: kicsi, bűnös teremtményét. Nélküle semmi sem vagyok! Még a kurzus napján töltött paprikát, másnap pedig húsos burekot tudtam enni (ezekről az ételekről azelőtt csak álmodni tudtam) – s a görcsöknek azóta se hírük, se hamvuk.
Valamivel később reumámat is meggyógyította. A vállaimban a fájdalmak elmúltak és most már nyugodt minden éjszakám. Szinte el sem merem hinni, hogy ekkora kegyelmet kaptam. Teljesen egészséges vagyok!
Hatalmas a mi istenünk! Hatalmas az Ő szeretete! Engem meggyógyított! Azóta úgy érzem egyre erősebb vagyok Vele. Jézus ma is gyógyít, meggyógyít mindenkit, mert élő Isten, csak hinni kell és remélni az Ő végtelen és hatalmas szeretetében. Ámen